Az 1966-os évtől kezdve a Cooper szinte folyamatosan motorbeszállító gondokkal küzdött.
(Fotó: Coys)

A Cooper csapat egy forradalmat indított el az 1950-es évek vége felé. Ők kezdtek el először középmotoros versenyautókat építeni, és az új fejlesztések annyira beváltak, hogy 1959-ben és 1960-ban is Jack Brabham lett a világbajnok egy Cooper volánja mögött. Fontos kiemelni, hogy ezekben az években az angol csapatok szinte egységesen a Climax motorjait használták. Az eleinte 4 hengeres, majd később V8-as erőforrás miatt nem volt eltérés az autók teljesítményében. Brabham két bajnoki címe után szinte minden csapat adaptálta az új elrendezést, így szépen lassan kezdett eltűnni a Cooper előnye.

Az 1960-as évek közepére már a BRM, a Ferrari és a Lotus is lehagyta a csapatot. Aztán az 1966-os évre új szabályok léptek életbe, amik már 3 literes erőforrásokat írtak elő, minden csapatnak szinte a nulláról kellett kezdenie a fejlesztéseket. Ez egy új és nagy lehetőséget jelentett a Cooper számára, hogy visszatérjen az élmezőnybe. El is kezdődött a hajsza egy versenyképes motorbeszállító után.

A folyamatos sikertelenség az anyagi csőd szélére sodorta a brit manufaktúrát. (Fotó: Coys)

Az első apró probléma akkor kezdődött, amikor Charles Cooper életét vesztette, és az egész csapatot eladták a Chipsteadnek. A BRM egy bonyolult 16 hengeres egységen dolgozott, amibe nem szerettek volna így látatlanba beleugrani, a Coventry Climaxnak pedig nem fejlesztett ki egységet az új előírásoknak megfelelően. Chipsteadnek végül szerencséje volt, mivel hazájában ő volt a Maserati egyetlen importőre. Az olaszok így felajánlották, hogy odaadják neki a Maserati 250 F-ben használt V12-es egységet, csak előbb az új 3 literes szabályokhoz igazítják.

Derrick White lett megbízva azzal, hogy valahogy építse bele az új autóba az olasz V12-est. Giulio Alfieri alaposan áttervezte a már majdnem tíz éves motort, ami a ráncfelvarrás után körülbelül 360 lóerőt tudott kisajtolni magából. A T81 néven futó új autó készen állt a bevetésre. A Cooper mindig hitt a nagy számok törvényében. 1966-ban volt olyan verseny, ahol egyszerre öt T81-est indítottak el. Jochen Rindt meg is szerezte a csapat első győzelmet 1962 óta az 1966-os mexikói versenyen.

Az immár 3 literes erőforrással felvértezett Cooper nagy hátránya a súlya volt, így az 1967-es szezonban jött a T81B, amin lefaragtak a karosszéria elemekből. Még ebben az évben debütált a merőben új T86-os, azonban 4 alkalomból mindig idő előtt kellett feladniuk a versenyt. Az 1968-as szezonra a Maserati szakított a csapattal, így megint motor nélkül maradt a Cooper. Szerencsére a BRM felhagyott a H16 fejlesztésével, ami vakvágánynak bizonyult, és az új V12-es motorjaikból hajlandóak voltak szállítani a Coopernek. Így született meg a T86B, amiben már a 375 lóerős BRM erőforrások dolgoztak.

A Maserati V12-es egysége az egyik leggyengébbnek számított a rajtrácson. (Fotó: katanaSpirit, Flickr)

A T86B volt az egyik legnehezebb autó az 1968-as rajtrácson a maga 560 kg-jával. Ha ez nem lett volna elég, a 375 lóerős BRM egység az egyik leggyengébbnek számított a mezőnyben. A bajokat tovább fokozta, hogy pilótájuk, Ludovico Scarfiotti életét vesztette egy hegyi felfutón. Két dobogós helyezést tudtak csak elérni a szezon alatt, ettől többre nem volt képes a Cooper. Mivel a sikerek nem jöttek, és a privát versenyzők sem nagyon akartak Cooper autókat venni, így a csapat az anyagi csőd közelébe sodródott. A Cooper soha többé nem tért vissza a Formula versenyzéshez, minden autót és versenyfelszerelést eladtak 1969 júliusában.

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?