Miután 1959-ben megnyerte a le mans-i 24 órást az Aston Martin, a ’60-as évek elejére szinte teljesen beszüntették a sportautós projektjüket. Az irreálisan növekvő marketing költségeket a kisebb gyártók már nem bírták el, és szinte csak a nagyobbak maradtak meg. A korábbi sikereik hatását még sokáig érezték az eladásaikban, nagy részét azoknak köszönhették. A motorsport iránti vágyuk viszont egyre csak erősödött az idő előrehaladtával.

Az 1967-es új motorokat a Lola próbálta ki először a T70-ben, de később Chevroletre kényszerültek váltani. (Fotó. Classic Driver)

1967-ben új motort fejlesztett ki az Aston Martin. A Lola ki is próbálta őket a T70-ben, de annyira megbízhatatlannak bizonyultak, hogy később áttértek a Chevrolet V8-as egységeire. Robert Hamilton kereskedő, aki hazájában az egyik legnagyobb Aston Martin rajongónak számított, megpróbálkozott Le Mans-ban 1977-ben, 1978-ban és 1979-ben is egy DBS V8-assal, de nem igazán tudott maradandót alkotni.

1977 és 1979 között Robert Hamilton próbálkozott Aston Martin autókkal, vajmi kevés sikerrel. (Fotó: Pinterest)

Hamilton volt a felelős az Aston Martin első top kategóriás próbálkozásáért is 1980-ban. Mindenképpen meg szerette volna próbálni a Lola vázat a V8-as erőforrással megint. A Pace Patrol akkortájt az Aston Martin 50%-át birtokolta, és áldásukat adták Hamilton törekvéseire. Az Aston Martin nevet viszont nem viselhette az új versenygép, helyette Nimrod néven váltak ismertté. Az első Nimrod 1981-ben mutatkozott be Lola vázzal, és egy 1977-es specifikációjú V8-as motorral.

A C csoport 1982-es bevezetésével a Nimrod autói is folytatták a versenyzést. A Tickford által felkészíttet V8-as motoroknál viszont nem sok megbízhatatlanabb gép létezett akkoriban a bolygón. Az 1982-es 24 óráson az egyik Nimrod az 5. helyen ért célba, a lehetséges 8-ból csupán csak 5 működő hengerrel. 1983-ban Steve O’Rourke csapata is csatlakozott az Aston Martin családhoz, akinek a 24 órás versenyen az egyik pilótája nem más volt, mint Nick Mason, a Pink Floyd dobosa. 1984-ben melléjük szegődött a Cheetah is. A három csapatban egy közös dolog volt, ők rendelkeztek a világ egyik legrosszabb versenymotorjával. 1985-ben végül végleg el is dobták a V8-as erőforrásokat.

A Nimrod autók rendelkeztek a világ talán legrosszabb versenymotorjaival. A siker így elérhetetlen volt számukra. (Fotó: Aston Martins)

Mikor már mindenki azt hitte, hogy az Aston Marint megint visszavonul a versenyzéstől, váratlanul új autót kezdtek el fejleszteni az 1986-os év felénél. Az amerikai Reeves Callaway céget bízták meg az új quad-cam erőforrás kifejlesztésével, ami szintén 8 hengerrel rendelkezett. A vezetésért az az Ecurie Ecosse felelt, aki már korábban két 24 órás versenyt is megnyert a Jaguar D-vel. Amikor 1987-ben a Ford megvásárolta az Aston Martin 75%-át, sokan attól tartottak, hogy leállítják az egész programot. Viszont a Ford nem kívánt beleszólni, és 1988-ban bemutatkozott az Aston Martin AMR1.

A váz fejlesztésén sem spóroltak. A munkákat Max Boxstrom, korábbi Brabham alkalmazott vezette. Rendkívül könnyű anyagokat használtak fel a lehető legkisebb súly érdekében. Az egyik jellegzetessége volt az AMR1-esnek az oldalán található két hatalmas légbeömlő, ami az autó elejéről érkező levegőt hivatott a helyes irányba elterelni. 1988 elején a Callaway feltette az első, 5.3 literes V8-ast a tesztpadra, ami ekkor 570 lóerőt tudott leadni. Még ebben az évben elkészült a 6 literes változat is, amelyik már 680-700 lóerő leadására volt képes. A motort kicsit előre buktatva szerelték be, mivel kellett a hely az 5 sebességes Hewland váltónak és a hatalmas hátsó szárny felfogatásának.

Talán ha a Ford több időt hagy az AMR1-nak, akkor nagyobb sikereket ért volna el az Aston Martin. (Fotó: Pinterest)

Sajnos az első autó megsérült egy csúnya balesetben 1989 elején, így az első versenyen rajthoz sem tudtak állni. A második versenyre már kész lett a 02-es autó, ami könnyebb volt mint elődje, de csak a 17. helyen ért célba. Le Mans-ra elkészült a 03-as is, így két autóval indultak el az 1989-es 24 óráson. Mindkét autó oldalán fekete jelzést helyeztek el John Wyer tiszteletére, aki az év márciusában hunyt el. A sebességben nem volt túlságosan jó az AMR, de Roe, Los és Redman be tudták hozni a 02-es alvázszámú autót a 11. helyen. Brands Hatch-re aztán a 4. autó is megépült, ami már 60 kg-mal könnyebb volt mint a szezon eleji 01-es. Leslie és Redman a 4. helyen értek be. Az utolsó versenyre már az 5. autó is elkészült, ami már 100 kg-mal nyomott kevesebbet a mérlegen mint a 01-es, de csak a 7. helyen tudott befutni.

Nagyon szép, arányos autó lett az AMR1, sebessége viszont sok kívánnivalót hagyott (Fotó:motor1)

Miután a Ford megvette a Jaguar-t is, már lehetett sejteni, hogy az Aston Martin számára itt a vég. A Jaguar versenyautói jóval ütőképesebbnek számítottak mint az Aston Martin AMR1-es autók, és két C csoportos program nem fért meg egy házon belül. A hőn áhított AMR2-es és AMR3-as fejlesztési törekvések így abba is maradtak. Ki tudja? Talán ha a Ford adott volna 2 évet még az Aston Martinnak, akár a csúcsra is felérhettek volna az AMR autók, de ezt már nem tudjuk meg soha.