A Mercedes a háborút megelőző időszakban sikert-sikerre halmozott. A csapat feje a méltán híres Alfred Neuebauer volt, míg a kormánykerék mögött olyan nevek fordultak meg, mint Rudolf Caracciola, vagy Manfred von Brauchitsch. Előbbi pilóta 3 Európa-bajnoki címet is szerzett Ezüst Nyilának volánja mögött. A világháború előtti GP versenyeket a Mercedes (napjainkhoz hasonlóan) teljes mértékben dominálni tudta.

Ezen sikerekhez azonban nagy mértékben hozzájárult a náci párt által a Mercedes számára juttatott jelentős anyagi támogatás. Azon náci párt által, mely néhány évvel később egy katasztrofális haláltáncba vitte egész Németországot, besározva a német nemzetet és a Daimler-Benz céget is, mely több mint 63 ezer kényszermunkást alkalmazott 1944-ben.

A stutgarti gyár maradványai

A háború utáni újjáépítésben a legfontosabb szerepet természetesen az utcai autók játszották, melyek egészen 1950-ig -a nyilvánvaló gazdasági okokból – háttérbe szorították az autósportot. Ebben az évben debütált a Mercedes 170S átalakított változata egy Nürburingen rendezett hosszútávú versenyen.

Az 1950-es évek első felében aztán folyamatosan épült újjá a stuttgarti csapat versenyrészlege, melynek vezetésével ezúttal is Alfred Neubauer lett megbízva. A remek szervezőképességgel megáldott Neubauer két fő csapásirányt jelölt ki a részleg számára. Az első a Forma 1-be való visszatérést volt, amelyre még egy kicsit várni kellett a szabályrendszer miatt. Másik projektjük pedig a hosszútávú versenyeken való részvételt, melynek csúcsát a Le Mans-i 24 órás jelentette már akkor is.

Mivel a Forma-1-es szabályok változása miatt csak 1954-ben nyílt lehetőség a Mercedes visszatérésére, így addig a hosszútávú versenyek jelentették a csapat számára a prioritást. Az addig befektetett munka gyorsan meghozta gyümölcsét. Ez pedig nem volt más, mint a Mercedes 300SL, mely a Mercedes sikereinek magját jelentette. Az első jelentős eredmény 1952-ben jött el, amikor a Hermann Lang és Fritz Riess által vezetett Mercedes SL elsőként szelte át a Le Mans-i célvonalat, ezzel Stuttgartba szállítva a serleget és az ezzel járó dicsőséget. A 300SL-ről azért még kitűnik, hogy alapjaiban utcai sportautó volt, amelyet versenyzésre alakítottak át. Később a források növekedésével külön Le Mansra fejlesztett autóval is elő tudtak állni.

Az 1952-ben győzedelmeskedő Mercedes-Benz 300 SL

Az 1952-es versenyen Neubauer érdeklődését felkeltette egy különös figura, aki nem más volt mint Pierre Levegh, aki közel sporttörténelmi jelentőségű tettet hajtott végre. Levegh ugyanis 23 órán keresztül vezette a Le Mans-i versenyt, mindezt váltás nélkül, szentül hitt abban, hogy csak ő maga érhet el sikert. Végül a technika ördöge közbeszólt: a francia pilótának az utolsó órában motorhiba miatt fel kellett adnia a küzdelmet. Érdekesség: Akkoriban még nem szabályozták a pilóták maximális etaphosszát és minimális autóban töltött idejét.

Neubauert viszont annyira lenyűgözte Levegh teljesítménye, hogy ígéretet tett neki egy Mercedes ülésről a következő Le Mans-i versenyre. A probléma csak az volt, hogy a Mercedes nem indult el sem 1953-ban, sem 54-ben. Teltek az évek, de az egyre idősödő franciának nem adatott meg a stuttgarti ülés.

Levegh nagyon idősnek számított a versenyzéshez már abban az időben is

A Mercedeses indulásra végül egészen 1955-ig kellett várnia az ekkor már 50 éves pilótának. Cserébe Neubauer állta a szavát. Erre az évre a Mercedes továbbfejlesztette az egyébként is sikeres 300SL-t, mely 300SLR típusjelzéssel állt rajthoz a híres francia 24 órás versenyen. Az autó kicsit korábban, a Mille Miglia versenyen debütált, melyen Sir Stirling Moss terelgette azt.

Moss igen pozitívan nyilatkozott az autó menettulajdonságairól, és rekord idő alatt teljesítette a verseny 1000 km hosszú távját. Ezen okokból igen nagy reményekkel vágott neki a Mercedes az 1955-ös Le Mans-i 24 órás versenynek.

A versenynek 3 fő esélyes csapata volt: a címvédőként érkező Ferrari, az igen nagy múltú Jaguar, és a 300SLR-rel nevező stuttgarti alakulat. Sok szakértő szerint a 300SLR a kor legjobb versenyautója volt 300 lóerős, igen fejlett technikai színvonallal rendelkező motorjával. A volán mögött pedig olyan korszakos zsenik kaptak helyett mint Juan-Manuel Fangio, Stirling Moss, vagy a fent említett Pierre Levegh. Ezek alapján úgy tűnhet, minden adott volt ahhoz, hogy 1952 újra ismételten a Mercedes autója szelje át elsőként a célvonalat. Sajnos azonban az élet sokkal szomorúbb forgatókönyvet írt.

Az 1955-ös futamra szánt 300 SLR

A verseny 35. körében a Jaguart vezető Mike Hawthorn és Fangio kemény küzdelmet folytatott egymással, mikor az angol lekörözte Lance Macklint, majd úgy döntött, hogy kiáll a boxba, ezért feltartotta kezét, fékezett és jobbra fordította a kormányt. A hirtelen erős fékezés azonban meglepte Macklint, ugyanis a Jaguar modern tárcsaféke jóval nagyobb mértékben fékezte le Hawthorn járművét, mint amire Macklin számított. Ennek következtében Macklin elvesztette uralmát a járműve fölött, mely balra tört ki, egyenesen Pierre Levegh Mercedes elé, mely közel 200 km/h-s tempóban közeledett. Leveghnek esélye sem volt reagálni, mindössze annyit tett, hogy a kezét felemelte, mellyel jelezte a veszélyt Fangionak, ezáltal valószínűleg megmentve annak életét.

Levegh Mercedese Macklin autójának bal hátulját találta el, melynek hatására a 300SLR elemelkedett a talajtól, megpörgött a levegőben, majd a nézők közé csapódott. Levegh kiesett az autóból és szörnyethalt. Az autó közel 80 métert repült, azonban egyes elemek közel 100 métert, megölve mindent és mindenkit, aki azok útjába került.

Picit más szemszögből is tekintsük át a balesetet, az alábbi képet felhasználva, így talán még érthetőbbé válik, miről is beszélünk. További problémát okozott a kigyulladó üzemenyagtartály, illetve az autó magnézium alkatrészei, melyet a mentést végzők vízzel próbáltak meg eloltani, ami tovább növelte a tűz intenzitását.

A versenynek –sokak nagy meglepetésére- a rendezők nem vetettek véget, azonban a Mercedes istálló némileg éjfél előtt visszavonta nevezését. Végül Mike Hawthorn nyerte az 1955-ös Le Mans-i nagydíjat, miután a Ferrarik meghibásodása után a Jaguarnak nem maradt valódi riválisa.

A baleset következtében az elhunytak számát 80-84 közé, míg a sérültek számát 120-178 fő közé becslik. Számos országban betiltották az autóversenyzést a katasztrófát követően, így például Németországban, Svájcban illetve Franciaországban. Idővel a tiltások megszűntek, azonban Svájcban – az elektromos járművek kivételével, melyek esetében felfüggesztették – mind a mai napig érvényben van. A tragédia az azévi Forma 1-es világbajnokságra is kihatott, számos nagydíjat töröltek a Le Mans-ból érkező hírek határása: Franciaország, Németország, Spanyolország és Svájc nagydíja is kiesett a naptárból!

A baleset egy másik jelentős következménye, hogy 1955-ben a Mercedes felfüggesztette minden motorsportbeli tevékenységét, melynek okán egy nagy múltú és domináns csapat tűnt el varázsütésre mind a Forma-1-ből, mind egyéb szériákból.

A baleset emléktáblája

Talán sokat elmond az emberi természetről a tény, hogy a Mercedes és a Jaguar vádaskodásba kezdett egymással. A stuttgarti csapat Hawthorn-t nevezte meg legfőbb felelősnek gondatlan manőveréért, míg a Jaguar istálló Levegh és Macklin kompetenciáját kérdőjelezte meg.

A francia állam maga is eljárást kezdeményezett annak érdekében, hogy megállapítsák a baleset felelőseit. Mindkét fél tárgyi bizonyítékait és vallomásait megvizsgálták, azonban végső felelőst nem tudtak megállapítani, versenybalesetnek minősítve a szörnyű katasztrófát.